Ezeket nyertem!

Nemrég jelentkeztem több blogversenyre is és amit láthatjátok az egyiken 2. egy másikon 3. helyezést értem el! Köszönöm mindenkinek!

xx ~BellBoo

02. Fejezet: A bajkeverő

Sziasztok! Itt az új rész, Halloween alkalmából! Először is nagyon köszönöm az 5 feliratkozót, 2 kommentet, 5 elolvastam, 7 tetszik pipát valamint a noszogatást a közösségin és a face-s csoportba jelentkezést! Nagyon jól esnek a visszajelzések. Imádom írni ezt a sztorit! :) Fogalmam sincs hány rész lesz az 50 az néha kevésnek tűnik, a 100 meg soknak! :D Amint látjátok jelentkeztem 2 blogversenyre és még akarok is egyre! Remélem másnak is hasonlóképpen tetszik a történetem.

Továbbra is nagyon várom a véleményeteket! Szeretlek titeket! <3
Happy Halloween! :)
Jó éjt! Jó olvasást! xx ~BellBoo


From the previous chapter:

Mélyen a szemeimbe nézett, aztán közelebbhajolt hozzám és a fülembe súgott:
-Hiányoztál!

Azt hiszem abban a pillanatban egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem és egy óriási kő esett le a szívemről. Aztán hirtelen egy köhintést hallottam mögöttünk és rémülten hátrapillantottam.

-Mrs Williams meg tudjuk magyarázni!-vágtuk rá mindketten, szinte szinkronban.

----------------------------------------------------------------------------

-Semmi szükség rá! A helyzet egyértelmű, azonban, hogy őszinte legyek többet vártam öntől Miss Sawyer és magától is Mr Bowman!-tett szemrehányást.
-Elnézést asszonyom!-sütöttem le a szemem és inkább nem ellenkeztem.
-Ne Annie!-szólt rám Felix, aztán a tanárnőre nézett:-Figyeljen ide! Ez az egész csak is az én hibám, kérem ne okolja őt ezért!-próbált védeni.
-Nézzétek! Én megértek mindent, az akadémia is számos dolog felett huny szemet, azonban a magánéletet és a munkát nagyon nehéz egymástól elkülöníteni. Aki azonban profi az képes minderre. Ezért sem én sem az iskola nem avatkozik bele a dolgotokba, de szeretnélek figyelmeztetni benneteket, hogy voltak már ebből problémák, még néhány éles bevetés alkalmával is. Sajnos követelt már a nagy szerelemből adódó figyelmetlenség emberéletet, nem is egyszer! Ajánlom figyelmetekbe az akadémiánk krónikáját, amit a könyvtárban megtaláltok. Kitűnően bevezet a szakma rejtelmeibe; rengeteg egyéni élettörténetet és halálesetet végigvonultatva. Ezenkívül magánemberként sem hibáztatom egyikőtöket se, de mégiscsak fő a diszkréció! Nem szeretnék ebből problémát!-fejezte be mondanivalóját.
-Igen is Mrs Williams!-válaszoltunk egyszerre.
-Nos, akkor minden jót a holnapi viszont látásig!-köszönt el tőlünk és fejével biccentett egyet, majd elindult a kapu felé.
-Önnek is!-felelte Felix.
-Viszontlátásra!-hadartam magamhoz térve.
Szótlanul néztük végig, ahogy alakja távolodik és végül kisétál a kapun.
-Hát ez kínos volt!-szisszentem fel.
-Aha szerintem is!-vakargatta Felix a tarkóját.-Azt javaslom menjünk még mielőtt a szekuritis össze akarna adni minket!
-Hát az elég fura lenne!-nevettem fel kínosan.
Csendben, egymástól kellő távolságban tettük meg a kis távot a koli bejáratáig, ahol maga elé engedett, aztán ketté váltak az útjaink, mert a fiúk az épület egyik szárnyában vannak, mi lányok, pedig a másikban.
-Annie!-szólt utánam, mikor már a lépcsőn jártam.
-Igen?-fordultam vissza.
-Ebédelni jössz?
-Nem tudom, a lányoktól függ!
-Értem. Akkor szia!-válaszolt kissé elkeseredetten.
-Szia!

A lányoktól függ? Egy frászt függ a lányoktól! Sosem érdekel, hogy mások mit csinálnak és legfőképpen, hogy mit akarnak! Másról volt szó! Magammal akartam elszámolni! Felfelé menet próbáltam megfejteni a mai nap dolgait. Felidéztem magamban a képeket és az elhangzott mondatokat és jelentést tulajdonítani nekik. "Először is, hogy ő és én barátok vagyunk! Igen csak barátok! Néha egy-egy pillanatban esetleg másnak tűnhet a kapcsolatunk, de nem. Beismerem, hogy tényleg jól néz ki, de ezzel most nem foglalkozom különösebben. Aztán több kínos szituációt nem akarok szóval kicsit vissza kell fogni magamat. A legjobb az lesz, hogyha tisztes távolságot tartok és kissé kerülöm őt, de persze nem feltűnően..."

Amint felértem a szobába a szobatársaim; Caitlin, Becks és Kristen egyből árgus szemekkel kezdtek el figyelni, ami kicsit zavart.
-Sziasztok!-köszöntem és lehuppantam az ágyamra.
-Helló csajszi! Merre jártál?-pattant mellém egyből Kristen.
-Ööö... hát én, én csak.-próbáltam magyarázkodni és keresni a szavakat, de nem ment.
-Persze! Te mindig "csak"!-szólt közbe Caitlin és kirohant a szobából becsapva maga után az ajtót.
-Na ez most mi volt?-pislogtam teljesen értetlenül.
-Ne is foglalkozz vele!-mondta Becks.
-Mi az, hogy ne foglalkozzak vele? Áruljátok már el, hogy mi a baja velem? Talán rosszat tettem?
-Figyelj! Ne csinálj belőle nagy ügyet! Majd idővel megbékél!-nyugtatott volna Kristen, de a titkolózásukkal éppen az ellenkezőjét érte el.
-Valaki árulja már el, hogy miről van szó!-fakadtam ki indulatosan.
-Tetszik neki Felix!-nyögte ki Becky úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
-És?-vontam fel a szemöldököm.
-Nézz ki az ablakon!-utasított Kristen.

Feláltam az ágyamról és az ablakhoz léptem, elhúztam a függönyt és ekkor minden világossá vált. A kollégium ezen pontjáról kitűnő rálátás nyíliik az akadémia egész udvarára és lépcsőjére is. Magyarul Caitlin végignézhette amint Felix és én -tulajdonképpen még én sem tudom mit, de- csináltunk.

-De hát én egyáltalán nem akartam őt megbántani!
-Persze, nem tudhattad!-nyugtattak a lányok.
-Hová mehetett?
-Szerintem csak sétál egy kicsit!-válaszolta Becks miközben egy almát rágcsált.
-Akkor megkeresem!

A jelenlevő két szobatársamnak nem igazán tetszett az ötlet, de nem érdekelt. Fogalmam sincs miért de aggódtam Caitlinért, féltem, hogy valami őrültséget csinál, aminek semmi értelme. Nem ismertem még őt és nem tudtam, hogy egy ilyen dühös kirohanás után milyen következő megnyilvánulásra számíthatok tőle. Először szétnéztem a folyosón aztán tüzetesen átvizsgáltam a lépcsőket és lépcső fordulókat, még a menzára is benéztem, de nem láttam sehol. A fiúk részlegében nem próbálkoztam, nem hittem, hogy ott tartózkodik. Kirohantam az udvarra, de ott sem talátam, így kénytelen voltam kimenni az utcára. Ahogy kiléptem a kapun gondolkodás nélkül elindultam balra. Ne kérdezzétek miért, ez csak egyszerű megszokás, így működik az agyam. Ami balra van az mindig kényelmesebb, a bal kézzel való írást kivéve. Már mentem egy ideje, mikor a tégla házak után végre megpillantottam egy parkot. Gondoltam, hogyha sétálni indult, akkor ez kitűnő hely lehet a számára, sőt itt még a gondolatait és érzéseit is rendezni tudja, elvégre ki nem csinálta volna még ezt sosem? Na ugye! Mindenki szeretne egyedül lenni egy egy rosszabb hír vagy látvány után és egy kicsit elmerengeni. Na hát Caitlint leszámítva! Töviről-hegyire átjártam a parkot, de komolyan, még a kukákba is belenéztem nyomok után kutatva, de sehol sem volt. Próbálkoztam még pár kiáltással is:
-Catlin! Caitlin!-de feleslegesnek bizonyult.

Aztán nagy meglepetésemre valaki hátulról megkocogtatta a vállamat. Villámgyorsan megpördültem a tengelyem körül és egy csibészes vigyorral találtam szemben magam.
-Remek, már csak ez hiányzott!-forgattam meg a szemeim.
-Azért ne örülj nekem ennyire! Különben kit keresel?-érdeklődött.
-A szobatársamat, Caitlint! Körülbelül egyhetven magas, szőkésbarna ombre haj, sötétkék szemek, bájos arc élénk szeplőkkel.-vázoltam fel neki sietősen a helyzetet.
-Szerencséd van!
-Mi? Te tudod, hogy hol van?-nyeltem egy nagyot, s közben úgy néztem rá mintha ő lenne a megváltó.
-Aha, de az ő érdekében mondom, hogy jobb ha sietünk! Gyere!

Ismételten rohanni kezdtem, immáron másodmagammal. Igaz is! Talán nem egyértelmű számotokra, hogy ki is ez a "csibészes mosolyú" srác. Mondjuk konkrétan még nekem se, de ez most nem lényeges, szóval ő volt, aki belémrúgott a lépcsőn és elküldött volna Felixet és engem szobára. Nem is képzeltem volna, hogy valaha a segítségemre lesz. Arról, hogy Caitlinnek mi baja eshetne kérdezni sem mertem. Mint két eszelős szeltük át a távot a park és a Bastien nevű pub között, ugyanis ide hozott magával a srác. Amint beléptem megcsapott az erős alkohol és cigaretta szag, mely a levegőben terjengett. Elsőre nem tűnt valami kellemes helynek; kevés fény, sötétnarancs színű falak. Székként egymással szemben elhelyezett fából készült padok szolgáltak, közöttük szintén ilyen anyagú asztalok helyezkedtek el. Valami förtelmes hangos zene szólt és csak sajnálni tudtam azokat az embereket, akik benyomva fetrengtek avagy dőltek jobbra-balra egy-egy padon.

-Ez most komoly? Elhoztál kocsmázni?-kérdeztem szorgalmasan artikulálva a nagy zaj miatt, hogy legalább a számról tudja leolvasni, mit akarok.
-Tessék? Nem hallom!-ordította.
Mivel magasabb volt, ezért lábujjhegyre állva próbáltam a füléhez hajolva beszélni. Szerencsére vette a lapot, és lehajtotta a fejét így nem kellett olyan sokat erőlködnöm a nyújtózkodással.
-Kocsmázni hoztál? Normális vagy? Szerinted hol van itt Caitlin?-kiabáltam.
-Az ott a sarokban nem ő?-biccentett a fejével egy hevesen egymást faló pár felé.
-Te jó ég!-rohantam oda hozzájuk.

-Caity mi a francot művelsz?-ordítottam és próbáltam kirángatni az alkoholtól bűzlő pasi öléből, de persze hozzáteszem, hogy a drága szobatársam illata sem volt sokkal fényesebb.
-Hope, Hope, kicsi Hope!-kezdte, mintha valami nagy életigazságot akarna mondani, majd így folytatta:-Csak jól érzem magam!
Amint ezt kimondta az aktuális pasijának a feje leesett az asztalra, azt hiszem elájult vagy jobb esetben csak elaludt.
-Mindketten hulla részegek vagytok!
-Dehogy is! Csak egy sört ittunk!
-Nyilvánvalóan! Minden feles után!-vágtam rá.
-Jaj Hope! Olyan vicces vagy!-vihogott idétlenül.
-Na jó most szépen visszajössz velem a koliba.-kezdtem volna tapra állítani.
-De én nem akarok!-visította.
-Segítenél?-néztem kiskutya szemekkel az engem idehozó fiúra.
-Sokba fog ez neked kerülni.-kacsintott rám, majd a nyakába kapta Caitlint, aki csak tovább sikítozott és kacagott saját magán.
-Ugyan ez neked csak egy kis testedzés!-vigyorogtam és kiléptünk a kocsmából.
Mikor visszafelé tartottunk eleinte a részeg társunk beszólásain vagy éppen éneklésén nevettünk, aztán azon, hogy elaludt.
-Na és a barátoddal végül eljutottatok a szobáig?-kíváncsiskodott a pimasz vigyorával.
-Nem! És nem a barátom! Vagy is úgy nem!-hangsúlyoztam ki az "úgy" szót.
-Pedig nagyon félreérthetőek voltatok!
-Lehet, de nem!-jelentettem ki határozottan.
-Értem.

Az út utolsó harmada szinte szótlanul telt, csak néhány járókelő "csodált"meg minket. A kapuhoz érve aztán a portán levő őr kissé rosszalló tekintetével találtuk szembe magunkat, de természetesen beengedett, a karperecről tudta, hogy ide tartozunk. Kinyitottam a koli bejárati ajtaját, míg a segítőm továbbra is szorgalmasan cipelte az illuminált állapotú szobatársnőmet. Egészen felvitte a szobánkig aztán az ajtónk előtt a kérésemre letette.
-Köszönök mindent...
-Dylan!
-Akkor köszönök mindent Dylan! Egyébként én Hope vagyok!
-Örvendek Hope!-ráztunk kezet.-Szép név!
-Köszi, de most, ha nem haragszol...-mutattam a kábult Caitlinre.
-Jaj nem, dehogy, de biztos ne segítsek.
-Biztos! Viszlát később!
-Akkor szia és sok szerencsét vele!
-Hát, igyekszem.

Amint Dylan eltűnt próbáltam Caityt felemelni, de még csak mozdítani se bírtam.

-Lányok!-kiabáltam be a szobába.-Segítenétek.
-Úristen Caitlin! Hope mi történt vele?-rémült meg Kristen.
-Nem egyértelmű? Beivott kicsit, nagyon!
-Basszus!-riadt meg Becks is.
-Szerintem vigyük be még mielőtt mások meglátnák.

Behúztuk az ittas szobatársunkat és rásegítettük az ágyára. Hoztam mellé egy pohár vizet és egy aszpirint, na meg persze a felmosó vödröt. Addig elmeséltem a többieknek ezt a kis kalandot. Pár perc múlva kezdett magához térni. Rövid nyöszörgés után intenzív öklendezést és köhögést hallottunk. A következő amit "megcsodálhattam" az Caitlin hányása a padlón. Annyira nem keserített el, hogy nem talált bele az edénybe, inkább örültem, hogy nem az ágyneműjét kente össze. Odasétáltam mellé a felmosóval a kezemben és takarítani kezdtem. Caity legalább öt órán keresztül feküdt kiütve, néha motyogott pár szót vagy éppen a másik oldalára fordult, mi pedig tűkön ülve gubbasztottunk mellette, várva, hogy végre magához térjen. Már esteledni kezdett, mikor kinyitotta a szemeit, nyöszörögve megdörzsölte őket, majd lassan fejét megemelve felült.

-Mi a fene történt? És miért szédülök ennyire?-kérdezte erőtlenül.
-Tessék! Itt egy pohár víz és egy aszpirin!-kaptam az éjjeli szekrényére felé.

Minden ellenkezés nélkül elfogadta, és óvatosan kiitta a pohár tartalmát.

-Hát ez még most sem jobb!-eresztett meg egy halvány mosolyt.-Szörnyen hasogat a fejem!
-Ezen ne csodálkozz!-jegyezte meg Becky nyersen.
-Oké, de kérlek áruljátok el, hogy ezúttal mit tettem!-kérlelt minket Caitlin.
-Egy kocsmából szedtelek össze jó pár órával ezelőtt. Éppen egy pasi ölében ültél, eléggé egymásba voltatok gabalyodva, és látszott, hogy az ivással mindketten túl lőttetek a célon.-hadartam el a lényeget.
-És csináltam ciki dolgokat is? Egyáltalán hogy kerültem vissza ide? Hánytam is?-faggatózott tovább.
-Nem tudom mi történt mielőtt odaértünk. Különben egy itteni fiú segített megtalálni és hazahozni téged. Igen, hánytál! De várj csak! Mi az hogy "ezúttal"?
-Ja igen! Ti még nem ismertek engem.-sóhajtott egy hatalmasat, majd így folytatta:- A lényeg, hogyha meg tetszik nekem valaki, -ilyen kb. két hetente fordul elő- és rájövök, hogy nincs nála esélyem, akkor általában valami őrültséget csinálok. Fizettem már be tandem ugrásra, továbbá graffitiztem forgalmas helyen, de volt, hogy elkötöttem egy verdát és azzal száguldoztam a közutakon.
-Te jó ég!-tátotta el Kristen a száját:-Te nem tudsz normál ember módjára megélni egy csalódást?
-Egyszer "csak" bulizni indultam, mint bárki más és annak is gáz vége lett.
-Juj! Mi-mi?-érdeklődött izgatottan Becks.
-Két srácot szedtem össze a szórakozó helyen, leitattam őket úgy, hogy mindkettőjük a detoxban végezte, aztán hajnalban hozzácsapódtam egy másik bandához, akikkel az összes szembejövő járó kelőt megöleltünk, mondván, hogy mi a "Nibiru" nevű kisbolygóról jöttünk, ezzel a küldetéssel, és nem kell  tőlünk félni, mert barátságos idegenek vagyunk. De vannak még sztorijaim...

Ezen a kijelentésen mindhárman jót nevettünk és megállapítottuk, hogy Caitlin olyankor közveszélyes vagy éppen őrült. Elmondta, hogy igazából nem haragszik rám, hiszen nem sokára úgyis új "szerelme" lesz, míg én felvázoltam neki a helyzetet, miszerint köztem és Felix között a barátságon túl igazából nincs semmi. Továbbá figyelmeztetett minket, hogy néha számíthatunk ilyen kirohanásokra tőle, de azért próbálja magát visszafogni. Örültem, hogy nincs nagy baja és annak is, hogy újra szent lett a béke.

To be continued...

01. Fejezet: Régi-új barát

Sziasztok! Hosszú várakozás után itt a blog első fejezete.  Rövid lett sajnos, pedig sokkal hosszabbnak éreztem és visszaolvasva sok dolgot találok, ami hasonlít a SZJG-re, de igazából nem bánom. Amint feltűnt, ez nem egy sablon blog lesz. A részek gyakorisága pedig előreláthatatlan, persze érdeklődés függő is. Nagyon várom a véleményeteket! :)
Jó olvasást! xx ~Bellboo

-Jó reggelt mindenkinek!
-Jó reggelt!-hangzott a monoton válasz.

-Szeretnélek köszönteni titeket a C.O.O.L kém akadémián! a nevem Mrs. Williams, én leszek a vezetőtök és az egyik tanárotok. De előbb mondanék egy pár szót erről az egészről. Az akadémia pontosan 30 éve funkcionál kimagasló sikereket elérve. Az oktatás célja a kém szakma tökéletes elsajátítása. Az iskola jelmondata: "Csak a legjobb elég jó!". Itt minden diáknak kötelessége kihozni magából a maximumot testileg és szellemileg egyaránt. Egy rossz mozdulat vagy a legapróbb figyelmetlenség ember életeket veszélyeztethet! Elismerem nehéz hozzászokni, de tudnotok kell, hogy nem lehetetlen.Az iskola történetéről annyit, hogy egy házaspár, a szüleim alapították, ők ma már visszavonult kémek. Eleinte nem tudták eldönteni, kiket oktassanak aztán végül koedukálttá vált az akadémia.

-Koe... mi?-szólt közbe egy szőke srác hátulról, BMX feliratú pólóban, feltételezem bringás.
-Koedukálttá! Vagyis vegyes, mármint a nemek összetételét illetően.Tehát fiúk és lányok is tanulnak itt, de szerintem erre már magadtól is rájöttél!-vágtam közbe.
-Szép volt Miss Sawyer! Öntől nem is vártam mást!-bólintott elimerően a tanárnő, mire én kicsit meglepődtem és kissé belemerültem a gondolataimba, aztán folytatta:-feltételezem most azon gondolkodik, honnan tudom a nevét?!
-Igen, de erre miből jött rá?
-Kém vagyok! Csak a testbeszédét figyeltem! Különben a nevét nem nehéz megjegyezni főleg miután milliószor hallottam. Dicséretes bizonyítvánnyal rendelkezett eddig, amely ráadásul messze a legkiemelkedőbb az előző iskolájának a körzetében.
-Khm... stréber.-motyogott valaki a terem hátsó végében.
-Szerinted! Én inkább csak egyszerűen okosnak nevezném!-védett meg egy fiú, aki kettővel mögöttem ült.

Olyan ismerős volt ez a srác, már az elejétől kezdve, de valahogy nem ugrott be ki lehet. Hátra pillantottam és láttam amint rám kacsint, majd elmosolyodik, bevallom ezzel kicsit zavarba hozott, de visszamosolyogtam. Szürke kapucnis felsőt viselt, sötét egyenes haja lazán volt zselézve, kissé összekuszálódtak egyes tincsei, de tökéletesen tükrözte mindazt amit képviselt; egyszerűséget, lazaságot, vagányságot. Erősen koncentráltam, hogy rájöjjek honnan ismerem, aztán bevillant egy gyerek kori arc.
-Fe...Felix?-suttogtam miközben visszafordultam, hogy ne legyen annyira feltűnő, hogy bámulom.

Mereven tekintettem magam elé, folytatva a gondolat menetemet;. ha ő Felix akkor mit keres itt és hogy változhatott meg ennyire? Mondjuk valószínűleg ugyanazért van itt, amiért mindenki, de gyerekként annyira kis lúzer volt. Emlékszem folyamatosan csúfolták és bántották a csúnya szemüvege, meg a félénksége miatt. Az egyedüli kivétel voltam, csak én barátkoztam vele és őszintén nagyon bírtam őt. Mindig kedvesen viselkedett és sohasem piszkált, mint a többi undok fiú az oviban. Én sem voltam túl népszerű, mert nem érdekelt semmilyen lányos dolog így, mint két száműzött az óvoda udvarának az egyik sarkában egy őszi délután alkalmával örök barátságot fogadtunk. A legjobb barátom volt, hiszen együtt utáltunk minden kényes lányt és a dilis fiút. Tökéletesen megértettük, támogattuk egymást és lelki társak voltunk. Ugyanabban a városban éltünk 10 évig, egészen addig, amíg be nem költöztünk Londonba. Most mégis mit mondhatnék neki? Remélem csak szebb "csomagolást kapott" és belsőleg a régi önmaga, mert akkor nem lesz nehéz dolgom, de ha beállt közéjük, akkor nem tudom mi lesz...

A "vezetőnk",ahogy ő nevezi magát -én volt gimisként inkább osztályfőnöknek nevezném- ezután előadta, hogy nagyjából miket vár el tőlünk és egy interaktív 3D-s programmal "bemutatta" a tanárainkat. Olvastam már olyat, hogy létezik ilyen pl. japán repülőterek épületeiben hasonló módon működnek afféle útbaigazítók, de ennek ellenére ez a technológia teljesen lenyűgözött és a napnak még nem volt vége. Ezek után beavatott minket a részletes tantervbe, majd felsorolta a tantárgyainkat és kiosztotta az órarendünket és megkaptuk az egyenruhánkat. Ezután még nagyobb meglepetés következett, ugyanis az osztály minden tagja kapott egy szuper kütyüt, amit ipadnek neveznék extrém alkalmazásokkal. Megmutatott rajta minden lényeges dolgot és kért minket, hogy vigyázzunk rá stb. Az órák végéig információkkal bombázta az osztályt szünet nélkül, aztán nyomatékosan figyelmeztetett mindenkit, hogy  vegyük komolyan és higyjük el, hogy amiket eddig mondott azok nem csak üres frázisok, hanem maximális érettséget és felelősséget követelő dolgok. Végül megszólalt a csengő és kiözönlöttünk a teremből. A folyosóra kiérve megpillantottam Felixet, aki egy szekrénynek dőlve összefont karral ácsorgott és minden bizonnyal engem várt.

-Hát te meg..?-kérdeztem afféle "hú de rég nem láttalak" hanglejtéssel.
-Bocs, csak tudod sohasem bírtam amikor bántottak téged! Muszáj volt, hogy megvédjelek!
-Ja, nem most nem arról beszélek, hanem, hogy kerülsz te ide?
-Hát jöttem, az autómmal!-pár másodperc múlva mindketten nevetni kezdtünk ezen a "fergeteges" poénon és a nevetséges kérdésemen és lassacskán visszaindultunk a kollégiumba.
-Hiányoztál!-kezdtem bele a mondandómba, miközben a széle lépcsőn lefelé sétáltunk.
-Tudom, te is nekem! Nem is hittem, hogy összefutunk még valaha. De úgy látszik a sors mindig tartogat különös meglepetéseket.
-Igen, ez így van!-mosolyodtam el halványan és bólogattam.

A portához érve a check-rendszerrel barátkoztunk, igen kifelé és befelé is véd -nem tudom miféle paranoia ez, de még hozzá kell szoknom-, aztán maga elé engedve kiértünk a váratlanul üres udvarra. Meleg őszi délután volt, a szikrázó napsütés beragyogta a teret, mégsem lézengett senki a padok környékén. Valószínűleg már mindenki a kollégium épületében foglalatoskodott valamivel vagy csak egyszerűen nekik van normális magánéletük is nem úgy, mint nekem. Felix és én pedig leültünk a suli előtti lépcsőre, közben nosztalgiázni kezdtünk. Jóízűen szemelgettünk a múltbeli közös élményeinkből és rengeteget nevettünk. Beszéltünk a terveinkről és, hogy nagyjából mik történtek velünk az elmúlt kb. 8 évben A hangulat egyre csak fokozódott és éreztem, hogy a távolság közöttünk vészesen csökken. A falak, amelyeket magam köré építettem, amikor elvesztettem őt most kezdtek leomlani. Belegondolva talán egész életemben ő volt az egyetlen igaz barátom. Tudom, hogy régen volt, még csak gyerekek voltunk, de azóta sem ismerek hozzá hasonló megbízható és kedves embert. Nem is nagyon barátkoztam senkivel az elválásunk óta, vagy ha próbálkoztam, akkor is többnyire sikertelenül. A lányokkal mindig is nehezen értettem meg magam, a fiúkban pedig mindig egy ideál barátot kerestem, de egyiknek a felfogása sem volt a Felixéhez fogható, ezért menekültem folyamatosan a tanulás világába. Azonban hirtelen újra érezni kezdtem azt, amit úgy 10 évvel ezelőtt is. Azt, hogy nem vagyok egyedül a világban, hogy végre van egy barátom, akivel osztozhatok az örömömön és bánatomon egyaránt. Aki megért akkor is amikor mindenki másnak már sok az amit teszek, aki mer velem mutatkozni annak ellenére is, hogy ismer. Az egyetlen dolog, mely változott és ami miatt még nemrég bizonytalan voltam az a külseje. Határozottan a régi önmaga teljes ellentéte lett! De úgy érzem, hogy ez a változás tényleg csak a külsején mutatkozik, szerencsére. A mosolya, a szemei, az enyhén kócos, de mégis tökéletesen belőtt haja látványán okvetlenül is jó érzés futott végig rajtam, akárhányszor csak rápillantottam.

Éppen hatás szünetet tartottunk a beszélgetésben és már-már belepirultam volna a kínos csöndbe és az eszméletlen féloldalas vigyorába, mikor is éreztem, hogy valaki belém rúg és átrohan közöttünk. A fejemet ide-oda kapkodva próbáltam felfogni, hogy mi is történt, aztán dühösen a rohanó alak után ordítottam:
-Mekkora egy bunkó! Hé, te hallottál már a bocsánat kérésről? Az értelmesebbek szoktak ám!

A srác erre lelassított, megállt majd megfeszülve visszafordult.
-Mondjuk ha nem torlaszoljátok el a kijáratot, akkor nem esek majdnem keresztül rajtatok. Szerintem ez nem csak az én hibám, szóval akadjatok le rólam! Különben, ha mindenáron szerelmeskedni akartok akkor ne itt tegyétek! Menjetek szobára!-nézett először rám, majd Felixre a meglehetősen jóképű fiú, aztán pimasz mosolyra húzta a száját és csibészesen ránk kacsintott, ezután sarkon fordult.
-Ez meg mi volt?-bámultam értetlenül magam elé.
-Fogalmam sincs!-röhögött a mellettem ülő barátom, majd folytatta: -Ennek a srácnak kissé túl nagy a fantáziája!
-Igazad lehet!-vigyorogtam idétlenül, de belül már kattogtak az agytekervényeim. Most komolyan azt hitte az a fiú, vagyis, hogy mi ketten... Kívülről így látszana? De hát Felix csak egy rég-új legjobb barát! Semmi több! Azt hiszem...bár a külseje kissé összezavar, de valahogy mégse. Nem is tudom...
-Megyünk akkor? Jössz?
-Hogy mi? Hová?-tértem magamhoz.
-Hol jártál Annie?! Ne bambulj! Amúgy vissza a koleszba.
-Persze, mehetünk-pattantam fel, de Felix csak vigyorgott és felém nyújtotta a kezét.-Ez most komoly? Segítselek fel?!-húztam fel a szemöldököm.-Hány éves is vagy?-nevettem.-Na jó! Gyere!-ragadtam meg a karját, de amint próbáltam felhúzni, rántott rajtam egyet, aminek az eredménye az lett, hogy beleestem az ölébe. Egyenesen a karjai közé úgy, hogy tenyerem a jól kidolgozott mellkasán pihent, parfümének illata pedig teljesen elkábított. Pár pillanat múlva szorosabban magához húzott, míg én teljesen leblokkoltam. Éreztem, hogy elpirulok és megfagyott közöttünk a levegő. A szívem hevesebben kezdett verni és szinte a torkomban dobogott, mert nem tudtam, hogy mi fog történni. Mélyen a szemeimbe nézett, aztán közelebb hajolt hozzám és a fülembe súgott:
-Hiányoztál!

Azt hiszem abban a pillanatban egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem és egy óriási kő esett le a szívemről. Aztán hirtelen egy köhintést hallottam mögöttünk és rémülten hátrapillantottam.

-Mrs Williams meg tudjuk magyarázni!-vágtuk rá mindketten, szinte szinkronban.

To be continued...

Prológus

Prológus
A legtöbb ember átlagos életet él. Megszületik, jár bölcsődébe, óvodába, különféle iskolába, aztán a megfelelő képzettség elsajátítása után munkába áll, végigdolgozza az életének jelentős részét. Eközben persze családot alapít és gyűjtögeti a pénzét egy otthonra, egy autóra, egy utazásra, álmai megvalósítására, stb. Később nyugdíjassá válik és boldogan játszadozik az unokáival, egészen addig míg a fény ki nem alszik a szeméből és eljön érte a sötét szörny; a halál. Az erőtlen testét ezután elnyeli a nyirkos talaj és végleg megsemmisül. Csak társai emlékezetében él tovább, de az élete ott is véges hiszen előbb vagy utóbb ők is eltávoznak erről a világról.

Ahhoz, hogy sokáig fennmaradjon a neved; valami maradandót kell, hogy alkoss!

Azonban az átlag emberrel ellentétben állnak ők! Akik valamit képviselnek! Tesznek azért, hogy a világ megváltozzon, lehetőleg jó irányba! Ők azok, akik erejükön felül dolgoznak azért, hogy biztonságban élhessünk és a lehető legkevesebb bűnözői tevékenység szakadjon rá az emberiségre. Csak a bajokat próbálják megelőzni, akkor is, ha egy-egy akció az életüket követelheti.  Az ő életmódjuk teljesen más! A legtöbbjüknek nincsenek barátaik, se szerelmük, se családjuk. A legfőbb dolguk azonban az, hogy ne leplezzék le saját magukat és a szövetségüket. Mindegyikőjük számára ez a legeslegnehezebb, de ez a munkájuk feltétele, az alapszabálya! Hogy szeretnének-e híresek lenni, hogy ismerjék őket? Nos, mindenbizonnyal igen!  Bennük is megvan a vágy a népszerűség iránt, de nem tehetik meg, hogy felfedjék kilétüket. Pedig egytől-egyig mindegyikőjük megérdemelné, hogy tudjuk kik is ők és valamint azt, mennyit köszönhetünk nekik. Azonban, hogyha valaki elég ügyes, akkor el tud vonatkoztatni mindezektől...